***2001. június*** Dél-Anglia, Coventry: Giles lakása***

Giles hirtelen felébredt látomásszerű álmából, amiben az összefüggéstelen képek mellett látott három emberi alakot is, akik egy teremben bolyongtak. Hát persze, már megint a kanapén aludt el. Ránézett az órájára, ami hajnali fél 3-at mutatott. Ez az álom már nem az első volt. Mióta megérkezett Angliába, folyamatosan vissza-visszatértek. Pontosan egy hete kínozták a víziószerű álmok. Eleinte csak homályos képeket látott, helyszínek nélkül, később az alakok arcát ugyan nem tudta megfejteni, de már helyek, épületek, szobák is kirajzolódtak a szeme előtt. De ez a hang. Teljesen új volt. Ezt most hallotta először. Eleinte azt gondolta, hogy biztos a kialvatlanság, a rendszertelen alvás okozza ezeket a furcsa álmokat. Viszont, ahhoz, hogy ez csak véletlen legyen túl szabályszerűek voltak. És volt köztük összefüggés. Csak meg kellett találnia, hogy mi az, mi az összekötő kapocs.

„A Hármak Próbája, az ikrek és a sátánfajzat találkozása, a világ pusztulása.” Giles felállt a kanapéról, hogy utánakeressen a könyveiben, ám a mozdulatsort egy hangos csattanás kísérte. A könyv, amin elaludt lecsúszott a földre. Álmosan lenyúlt érte, és lerakta az íróasztalra. Nyújtózott egyet és elindult a konyha felé, hogy főzzön magának egy kávét. Szüksége volt rá, hisz az éjszaka hátralévő részét arra akarta fordítani, hogy megtudjon valamit rejtélyes álmairól. Alig tett meg pár lépést, mikor egy árny suhant el a szobákat elválasztó folyosón. Egy pillanat alatt kiment a szeméből az álom, megragadta az első keze ügyébe eső tárgyat; ami ebben az esetben apja féltve őrzött kardja volt, amit lovaggá ütésekor kapott; és óvatos léptekkel megindult abba az irányba, amerre az alakot látta eltűnni. Nemsokára felmerült benne, hogy egy karddal nem sokat ér, mondjuk egy szellem ellen, de egy vámpírnál vagy más hasonló szerzetnél még jól jöhet. Bejárta mind a 4 nagy szobáját, de nem talált semmit. Mosolyogva leengedte a kardot és immár teljes nyugalomban indult ismét a konyha felé.

„Most pihenned kell Giles! Szabadságon vagy. Nem vadásznak rád sem démonok, sem vámpírok, sem semmi más. Pihenned kell. Sokat. Úgyhogy felejtsd már el végre egy pár napra, hogy Figyelő vagy…”

- Helyes. Ezt fogom tenni. Kimegyek a konyhába, iszok egy kávét és pihenek. Nincs itt semmi, csak fáradt vagyok és már képzelődöm. – fejezte be hangosan a gondolatát Giles.

„Maga hihetetlen egy alak Giles. Találnia kéne valami hobbit. Hihetetlen, hogy magának a pihenés egyet jelent az állandó könyvbújással. Én örülök, ha lehetem a könyvet a kezemből.” Buffy szavai csengtek a fülében, ami ismét mosolygásra késztette.

Belépett az ajtón, nekitámasztotta a kardot az egyik szekrénynek. Elindította a kávéfőzőt, s amíg az a feladatát végezte, összeszedte a konyha különböző pontjain szanaszét heverő könyveket, amik Giles-nál a mindennapi, megszokott állapothoz tartoztak. Visszavitte őket a szobába, lerakta őket az asztalra, majd mikor meghallotta, hogy a kávéja elkészült, elindult érte. Bögrébe töltötte az italt majd célirányosan ismét a dolgozószoba felé indult. A kardról azonban már teljesen elfelejtkezett, és amikor a szekrény felé lépett, egy óvatlan mozdulttal felrúgta azt, ami csilingelve landolt a kőpadlón.

„Te szentséges ég!” Giles hatalmasat ugrott ijedtében, amitől a kávé fele a pólóján kötött ki. Egy hajszál választotta el attól, hogy szívrohamot kapjon. Így van ez, ha az ember Figyelőként dolgozik és hozzá van szokva, hogy minden sarokról veszély leselkedik rá… és a Vadászra. Most azonban a Vadász nem volt itt. Egyedül volt. Semmiféle veszély nem fenyegette. Egyszerűen kimerült volt és az idegei a kelleténél hevesebben reagáltak a hirtelen helyzetekre. Kénytelen volt beismerni, hogy nagyon megviselték az elmúlt időszak történései és pihenésre volt szüksége. Felvette a földről a kardot, visszatette a helyére, a fali tartóra, lerakta az asztalra kávéját, átvett egy másik pólót és nekilátott megoldást keresni a könyveiben. Egészen addig, amíg az első könyvvel nem végzett, semmi különöset nem észlelt, pedig már rég, észre kellett volna vennie. Az előtte heverő könyv halom tetején egy késsel odaszegezett ósdi, latinul írt szöveg hevert. Giles szinte belebújt a lapba, és fennhangon fordította a latin szöveget, egész halkan, csak úgy magának:

„Ki az álmot is valóságnak hiszi, a csapatot vezeti.

De vigyázz, ha többé már nem tudod,

hogy mi az álom és mi a való,

minden erőfeszítés hiába való.

Az egyik iker, bukásra van ítélve,

mindig ez volt a próba vége.

Ha a végén mégis mind a két iker él, nyertél,

s a világ a Három által örök nyugalomban él.”

- Mint egy jóslat. Tökéletes rímekben… megint az ikrek, a bukás, győzelem. Mi lehet ez? Minden esetre, most már sokkal komolyabb, mint amilyennek eleinte gondoltam. Valahol csak van erre az egészre magyarázat… de várjunk csak! Ha ez a papírlap itt van… akkor… mégsem képzelődtem… na jó, szedd össze magad Giles és próbálj végére járni a dolgoknak.

***Ugyanezen a hajnali órán Coventry és London közötti autóúton***

Egy metálkék Land Rover terepjáró haladt az üres úton, csak néha lehetett látni egy másik autót, vagy embert, kivéve persze a stopposokat. A Nap felkelőben volt, első sugarai megcsillantak az üvegen. A két utas Wesley és Cordelia már órák óta mentek megállás nélkül, s a fiú néha a tájban való gyönyörködéssel ütötte el az idejét. Persze csak fél szemmel tette ezt, mivel a másikkal a vezetésre (és Cordelia-ra) figyelt. Az angol táj szépsége mindig lenyűgözte. A sok zöld: fák, bokrok, végtelennek tűnő mezők. Cordy pár perccel korábban elbóbiskolt. Az, azt megelőző idő alatt megpróbálta kideríteni, utazásuk részleteit. Sikertelenül.

- Tulajdonképpen miért is vagyunk mi itt Wesley? – kérdezte Cordy álmos hangon, ki sem nyitva a szemét. Túl fáradt volt, ahhoz, hogy újabb órákig tartó faggatózásba kezdjen. Úgy érezte, ha úgysem kap választ, akkor teljesen feleslegesen ébredne fel, ha meg mégis csoda történik, s kiderül valami, ráér akkor ébernek lenni. - Gondolom nem azért, mert Angel befizetett minket egy angliai vakációra…

- Találkoznunk kell valakivel.

- Valakivel, valakivel… csak ezt tudod mondani?! Ott dekkoltam, majd’ 3 teljes órát a kocsiban, amíg te a fő Figyelővel cseverésztél, halálra untam magam, és mindezek után csak ennyit tudsz mondani, hogy találkoznunk kell valakivel?! – Cordelia szeméből azonnal elszállt az álom, s dühös pillantást vetett Wes-re. Azt gondolta, hogy ezzel elér valamit. De tévedett. Wesley továbbra is nagyon titokzatosan viselkedett, szinte ügyet sem vetett rá. Ehelyett kifelé nézett az ablakon.

- Kérlek Cordy, ne csináld ezt… tudom, hogy társak vagyunk, de ez szigorúan bizalmas… - mondta Wesley ugyanazt a mondatot, már vagy huszadszor. De Cordelia nem tágított.

- Most viccelsz? Akkor én egyáltalán minek vagyok itt? Vagy netalán azt tervezted, hogy én majd megint órákat ücsörgök a kocsiban, amíg te jóízűen elbeszélgetsz azzal a valakivel?! Na azt már nem, ezt felejtsd el! Vagy vigyél vissza Londonba és az első géppel, repülök vissza Los Angelesbe, vagy azonnal mondd el, hogy mi folyik itt! – kiabált felháborodottan Cordy.

Cordelia legnagyobb meglepetésére, most nem kapott választ. Wesley némán ült a volánnál, és mereven előre bámult. Meg se rezzent a szeme.

- Nem hallod Wesley?! Mondtam valamit! Ne tegyél úgy, mintha nem hallottad volna, mert tudom, hogy úgyis hallottad… - de kiabálhatott akármilyen hangosan Cordy, ő meg se rezzent. Olyan volt, mint aki sóbálvánnyá dermedt.

- Wesley?

- …

- Wesley? Hé, nézd, én tényleg nem akarlak megzavarni semmiben, mert tudom, hogy szeretsz különböző dolgokon elmélkedni, de vészesen közelítünk egy kanyarhoz, és jó lenne ha… - a düh helyét, egyre inkább a félelem, és a kétségbeesés vette át, s ez szembetűnően érzékelhető is volt Cordelia hangján. – Wesley! Csinálj már valamit!

Az utolsó pillanatban Cordelia döntésre szánta el magát, és az anyósülésről áthajolva, kikapta Wesley kezéből a kormányt és egyik lábával teljes erejéből rálépett a fékre. Végül az útmenti mezőn kötöttek ki, a kocsi oldala egy kicsit behorpadt az egyik oszloptól, amit súroltak, de a legfontosabb az a tény volt, hogy egy darabban voltak és éltek. Wesley ugyan beverte a fejét a kormányba, de ez legalább észhez térítette. Úgy nézett Cordelia-ra, mint aki szellemet látott.

- Ha gondolod, átveszem a kormányt… - mondta Wesley-nek igen csak szarkasztikus hangnemben. Az elég egyértelmű volt, hogy Wes nincs olyan állapotban, hogy vezessen.

- Hát persze… gyere… - válaszolta Wes halkan, és átmászott az anyósülésre, miközben Cordy beült a kormányhoz.

Cordelia beindította az autót és visszakormányozta az útra.

- Most már megtudhatom, hova is megyünk pontosan? – próbálkozott megint, a most már nagyon is éber Cordy.

- Northampton-ba. Ha odaértünk, majd visszaveszem a kormányt és onnan majd vezetek én… - válaszolt Wes bizonytalan hangon. Nem volt túl meggyőző.

- Hát persze, még mit nem. Még csak az kéne! – Cordy azonnal védekező állásba helyezkedett. - Én vezetek, te irányítasz… - szögezte le a lány, ellentmondást nem tűrő hangon. Wes nem is ellenkezett. - Mi volt az, az előbb Wes?

- Mire gondolsz?

- Elaludtál a volánnál, majdnem meghaltunk. Mióta eljöttünk Angliába olyan vagy, mint egy holdkóros. Te soha nem voltál ilyen fáradékony… alig aludtál valamit, mindig a könyveidet bújtad, most pedig minden szabad perced alvással töltöd, néha még a nem szabadot is… - mondta Cordelia aggódva.

- Nem tudom Cordy. Tényleg nem. Négy napja… mióta megérkeztünk… de nem, már előtte is… olyan, mintha a köddel együtt valami más is rám ereszkedett volna… valami, amitől nem látok tisztán, és fura képeket látok álmomban… bár nem tudom, hogy álom-e valójában, mert annyira életszerű… de azt tudom, hogy rossz… érzem. – Wesley levette a szemüvegét és fáradtan megmasszírozta a szemét, látszott rajta, hogy valami tényleg nem volt rendben vele. Angel mondta Cordelia-nak, hogy jól figyeljen rá, mert az elmúlt időben egy kissé szétszórt, de nem gondolta volna, hogy ennyire komoly a helyzet.

- Hé, hé, hé… álljunk csak meg! Én szoktam víziókat látni, és nem te. Ez most csak egy vicc… nem volt jó poén Wesley, ezt ne csináld többet… - Cordelia mosolyogni kezdett, de Wes arcát látva megint elkomolyodott.

- Ez nem vicc Cordy… - felelte Wesley alig hallhatóan, mert mire befejezte volna a mondat végét, ismét mély álomba merült. Hiába volt nagyon komoly az ügy, nem bírta tovább nyitva tartani a szemét.

Cordelia lemondóan sóhajtott és úgy döntött, hogy az első telefonfülkéből felhívja Angel-t és beszámol neki a történtekről. A „tünetek” egyre komolyabbak voltak. Eleinte kísérletet tett, hogy felébressze Wesley-t, de egyik „fegyvernem” sem bizonyult hatásosnak. Hiába tekerte úgy föl a rádiót, hogy ő maga majd’ megsüketült, beszélt hozzá, vagy oltotta fel az olvasólámpát: semmi reakció. Ágyúval is lőhettek volna mellette, Wes akkor sem ébredt volna fel. Így az út hátralévő része eseménytelenül telt, Cordy-nak nem volt más dolga, minthogy figyelje az utat, vezessen, és gondolkozzon. Wesley-ről.

*** Kora reggel: Northampton ***

Mikor elhaladtak az „Üdvözöljük Northampton-ban!” tábla mellett, már felkelt a Nap, s szikrázva szórta szét sugarait, az amúgy sötét kisváros felett. Szokványos városkának tűnt, de Cordelia-n hamarosan mégis ugyanolyan érzés uralkodott el, mint amikor annak idején meglátta az „Üdvözöljük Sunnydale-ben!” feliratot. Akkor is, már az első pillanattól kezdve nem tetszett neki valami a „békés” amerikai városkában. S most sem volt ez másképp. Félni kezdett. A kertes sorházak egymás mellé épültek, mindegyik kertben másféle színű, fajtájú virág pompázott, s ezt a sort csak néha törte meg egy kisbolt, vagy egy étterem. De volt valami, amitől nem volt idilli a kép: egy lélek sem járt az utcákon. Ez önmagában teljesen természetes is lett volna, ha azt vesszük, hogy ilyenkor még mindenki alszik. De sem az éjjel-nappali szupermarketben, sem a benzinkútnál nem volt egy árva lélek sem. Ráadásul Cordelia túlságosan jól ismerte az ilyen elhagyatott, „békés” helyeket. Elvette a lábát a gázpedálról, s szinte lépésben gurult, tekintetével az utcákat fürkészve, hátha meglát valakit. De nem látott senkit. Még egy kóbor állatot sem. Fél szemével először a mellette békésen alvó Wesley, majd a hátsó ülésen levő két fegyveres táskára pillantott. Mikor visszafordult, a két utcával előttük levő sarkon, ami már majdnem a város túlsó vége volt, megpillantott egy non-stop büfét és az út átellenes oldalán pedig egy parkolót, telefonfülkékkel. Azonnal odahajtott, és leparkolt az üresen kongó parkolóba. Mikor kiszállt Wesley mocorogni kezdett, de Cordy nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Hibát követett el. Mialatt telefonált semmit sem érzékelt a háta mögött zajló eseményekből.

- Halló Angel, itt Cordy beszél! Vedd már fel, kérlek… - Cordelia hiába próbálkozott, Angel (és vélhetőleg Gunn sem volt a Hyperion-ban) nem vette fel a telefont, így csupán az üzenetrögzítőnek hadarhatta el a mondanivalóját. - Angel, én nem tudom, hogy mi folyik itt, de valami nagyon nincs rendben, az biztos. Pár órával ezelőtt majdnem meghaltunk, Wesley miatt. Mióta megjöttünk úgy viselkedik, mint egy zombi… mondtad, hogy figyeljek rá, de nem hittem volna, hogy ilyen súlyos a helyzet… A Figyelők Főhadiszállásánál majdnem három órát ücsörögtem a kocsiban, miközben Wesley bent tárgyalt a főnökével. Miután végzett szó nélkül beszállt a kocsiba és elindultunk… olyan furcsa, kezdek félni, hogy legközelebb már nem fogjuk így megúszni… még egyszer mondom, mint aki máshol jár… de minek magyarázom, hisz te is tudod… szóval elindultunk Northampton felé. Ennyit tudtam kiszedni belőle. Utánanéznél, hogy lakik-e a közelben Figyelő vagy bárki, aki kapcsolatba hozható Wesley-vel?! Majd később beszélünk!

Cordelia kilépett a fülkéből és a kocsi felé indult, ahol Wesley-t hagyta. Legnagyobb megdöbbenésére azonban csak a hűlt helyét találta.

„Fizetésemelést fogok kérni Angel-től az ilyen kiruccanásokért!” mérgelődött magában, de ugyanakkor aggódott is. Félt, hogy Wes-nek esetleg valami baja eshet.

- Wesley? Merre vagy? Wesley! – Cordy próbált mérsékelt hangerővel kiabálni, jobbnak látta nem magára haragítani a békés kisváros lakóit. Biztos nem örültek volna, ha hajnali fél 6-kor egy lány végigkiabálja az utcákat.

Cordy úgy döntött, hogy elindul és megkeresi Wes-t, hisz Angel (és ő sem) nem lett volna boldog, ha egyedül tért volna vissza Los Angeles-be. Bezárta az autót, és amikor megfordult, az őt fogadó látványtól úgy megijedt, hogy több méter távolságba elhajította a slusszkulcsot. Wesley állt vele szemben mosolyogva, látszólag kipihenve, kezében két kávéval és szendvicsekkel.

- Ha még egyszer ezt… - morogta Cordelia dühösen, de ugyanakkor egy mázsás kő esett le a szívéről, hogy megtalálta Wes-t, és nem kell utána kutatóexpedíciót indítania. – Jól vagy Wesley? – kérdezte kíváncsian Cordy, miután összeszedte a kulcsot a földről és visszasétált hozzá.

- Határozottan jobban. Most már csak feleannyira vagyok fáradt, mint 3 órával ezelőtt. Kérsz kávét? Szendvicset?

- Kösz, mind a kettő rám fér… de előbb elmegyek a bárba, mindjárt jövök… itt a kulcs! – hadarta Cordy és elindult az út túloldalára. Wesley beült a kocsiba és hozzálátott a reggelijéhez.

Pár perccel később Cordelia tökéletes sminkkel tért vissza a kocsihoz.

- Hol van az a kávé meg a szendvics? – kérdezte, mikor beszállt.

- Tessék… figyelj Cordy, én szeretnék bocsánatot kérni. Nem tudom, hogy mi történt velem… szóval…

- Meg van bocsátva. De kérlek, még egyszer ne forduljon elő. Megígéred, hogy ez volt az első és egyben az utolsó ilyen akciód az út során?

- Megígérem. Tudod, hogy nem szeretném, ha bajod esne.

Cordelia rámosolygott, amitől Wesley igencsak zavarba jött. Mindig ez történt, ha a lány ránézett. Tévedésből a szemetes helyett, mindenáron a rádióba akarta betuszkolni a szendvicset borító fóliát. Annak ellenére, hogy egyszer már megpróbálták és nem működött a dolog kettejük közt, a szíve mélyén Wesley talán még reménykedett, hogy lehetnek ők többek, mint egyszerű kollégák. Talán ez volt az oka annak, hogy Wes még saját magához képest is szétszórtabban viselkedett, ha Cordy rápillantott vagy ha megdicsérte őt valamiért. Bár ez ritkán fordult elő. A figyelmesség nem tartozott Cordelia legfőbb erényei közé. Nem ez volt az ő stílusa. Viszont mindig kimondta, amit gondolt. És Wes talán éppen ezt szerette benne...

Wesley hirtelen a fejéhez kapott, és alig hallhatóan suttogni kezdett valamit.

- Mi a baj Wes? Jól vagy?

- Az ikrek, az ikrek… mit akarsz ezzel az ikrekkel?!

- De… én…semmit… - Cordelia értetlenül nézett Wesley-re.

- Most meg ezzel a sátánfajzattal jössz! Nem akarom, elég… fejezd be!

Cordelia most már komolyan megrémült. Körbe nézett, hogy nem figyeli-e őket valaki. Ez a város már az elején sem volt szimpatikus, de minél több időt töltöttek el itt, annál félelmetesebbé vált Cordy számára. Negatív kisugárzása volt mindennek, és mindenkinek. A bárban levő kiszolgálón kívül egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Az utcák üresek voltak és kihaltak. Mint egy kísértetváros. „Mi keresni valónk van nekünk egy ilyen helyen?” miután meggyőződött arról, hogy senki és semmi nem fenyegeti őket visszafordult Wesley-hez. Cordelia azonban egyre erősebb késztetést érzett arra, hogy magához vegyen egy fegyvert Wes táskájából, hiába tűnt minden nyugodtnak körülöttük. Épp ez volt a baj: hogy túl nagy csönd volt.

- Mi történt Cordy? Mi ez az egész? Ugye te is hallottad?! Mit akar ez tőlem? – miután Wes kinyitotta a szemét, kellett egy pár másodperc, mire kitisztult a látása. De a feje nem volt tiszta. Száz meg száz gondolat kavargott a fejében, minden nagyon zavaros volt.

- Mit kellett volna hallanom? Senki nincs itt rajtunk kívül. – szólalt meg Cordelia értetlenül, ám úgy tűnt a fiú nem is figyel rá. „Talán jobb lenne, ha most azonnal visszamennénk Los Angelesbe…” - tűnődött, miközben fél szemmel Wesley-t figyelte. - „De előbb keresnünk kéne valami csendes helyet. Wesley-nek nyugalomra van szüksége és pihennie kell. Úgy látszik az utóbbi időben jócskán túlhajtotta magát, és kezdenek kikészülni az idegei...Ezek már egyértelmű jelei a kimerültségnek.” - Gyere, szálljunk ki és sétáljunk egyet. – javasolta hangosan.

- Válaszolj Cordelia! Ugye te is hallottad?

- Persze, hogy hallottam, gyere, menjünk. Egy kis friss levegő mind a kettőnknek jót tesz. Hosszú volt az út…

- Nem, mennünk kell! Nincs időnk ilyenekre. Már így is késésben vagyunk! Minden rendben, hidd el jól vagyok. Engedj oda, innentől én vezetek! – mikor Wes észrevette, hogy tőle szokatlan módon, rendkívül durván viselkedett, lecsillapodott és ismét Cordy-hoz fordult. – Kérlek, engedj oda. Jól vagyok…de tényleg… mennünk kell.

- Remélem vagyok annyira fontos neked és bízol bennem annyira, hogy egyszer elmond, hogy mi történik veled. – ezzel Cordelia kissé bizalmatlanul ugyan, de átadta a kormányt Wesley-nek. Majd félórás kényszerpihenő után, 6 óra környékén elindultak Wesley titokzatos ismerőséhez.

*** Dél-Anglia, Coventry: egy elhagyatott utca, késő éjjeli órák***

A város szélén álló öreg, romos épület éjszaka egészen másmilyennek tűnt. Szinte ijesztő volt. Senki nem járt arra, a ház üres volt és csendes, falát a sötétben megvilágította a Hold fénye. Bent árnyékok lapultak a lépcsőkhöz, a szobák úgy ásítoztak a folyosó két oldalán, mint megannyi elhagyatott barlang. Amikor az egyikben hirtelen betört egy ablak, szűnni nem akaró visszhang futott végig az épületen, és még akkor is hallatszott, amikor egy kéz benyúlt az üvegszilánkokon át, matatott a zárral, majd kinyitotta az ablakot. Pár másodperccel később két súlyos bakancs dobbant a faburkolatú padlón. Az alak lassan felegyenesedett, elégedetten szemlélt körbe. - Tökéletes.

A homályba burkolódzó férfi, mozgásra lett figyelmes: az alsó szinten járkált valaki. Kilépett a folyosóra, és lassan elindult lefelé, a már korhadó, recsegő falépcsőn. Minden egyes lépésnél egyszerre reccsent a falap és dobbant vészjóslóan a bakancs talpa. Kelletlenül nézett körbe az alsó szinten levő folyosón. Még mindig sötét volt, minden teljesen kihalt, de mintha az árnyékok megvastagodtak volna, amíg nem figyelt oda. Érezte, hogy a rejtőzködő alak, a folyosó elkanyarodó falának menedékébe húzódik. A titokzatos férfi letérdelt és kiszakított a helyéről egy félig elmállott falapot a lépcsőből. Odalopódzott a sarokhoz, és esélyt sem adva a sötétben megbúvónak, óriási erővel a torka felé sújtott vele. Az áldozat azonnal meghalt.

- Utálom a hívatlan vendégeket. – jelentette ki flegma hangon, miután alaposabban szemügyre vette a földön heverő férfit. Kinézete alapján egy hajléktalan volt, aki csupán meg akart húzódni a hideg elől éjszakára. Azonban rosszkor volt, rossz helyen. – Sajnálom öreg, de ma nem volt szerencséd. – mondta hűvösen az idegen, arca eltorzult, megvillantotta fogait, és a férfi nyakába mélyesztette őket.

***Northampton külvárosa: kora reggel***

Egy órányi várakozás után, Cordelia végre megpillantotta a ház ajtaján kilépő Wesley-t, aki először kezet fogott a titokzatos idegennel, majd elindult az autó felé, kezében egy mappával. Miután berakta a táskájába, beszállt és anélkül, hogy akárcsak egy szót is szólt volna Cordelia-hoz. Tovább indultak.

Wesley úgy érezte, most már muszáj elmondania legalább egy pár részletet Cordy-nak az üggyel kapcsolatban… az a baj, hogy túlságosan is jól ismerte már őt… ha már az elején mindent elmondott volna, mindenáron ide akarta volna hívni Angel-t vagy visszarángatta volna Los Angeles-be… de ez most nem Angel ügye volt, nem ő a volt a hős, a harcos, hanem Wes. Nem volt képes napirendre térni afelett a tény felett, hogy a társai nem hitték el, hogy egyedül is meg tudja oldani az ügyeit és nem kell már mellé felügyelet. Angel sem bízott meg benne, mindig igyekezett kihagyni az ügyeik igazán izgalmas történéseiből… mindig lerázta valamilyen ürüggyel, vagy csak „testőrrel” engedte el bárhova, ha éppen egy veszélyes megbízás közepén jártak… most is. Elküldte Cordelia-t, holott jól érthetően elmagyarázta neki, hogy ez most kizárólag az ő dolga! Senki másé, csak az övé! De mint, ha meg sem hallotta volna…

„De miért is panaszkodsz Wesley-Wyndham Pryce?”- kérdezte magától és halványan elmosolyodott. Tele volt keserűséggel.

Örülhetett, hogy ilyen barátai voltak! A saját apja nem foglalkozott és törődött vele annyit egész életében, mint ők ezalatt a rövid idő alatt. Igen, ez volt az igazság. Mindig csak bizonyítani próbált, hogy több szeretet és törődést kapjon az apjától, de ezzel végül csak azt sikerült elérnie, hogy kirúgtak a Figyelőktől… de hosszú és fáradtságos munkával sikerült elérnie, hogy visszavegyék. Egyedül vagyis… Cordy és Angel segítségével…Angel és Cordelia… ők mindig elismerték, ha valamiben jól működött közre, bár ez sem fordul elő túl sűrűn. Ez mind a kettejük természetéből fakadt… de ez is több, mint amit a szüleitől kapott… ők voltak az új családja, és ez a probléma most már rájuk is tartozott, pontosabban Cordy-ra és rá… nem volt mit halogatni tovább, szüksége volt a segítségére. Ez már meghaladta az erejét… muszáj volt beavatnia őt…

Wes küzdött. Óriási harcot vívott, ott belül, a lelkében. Emlékek, érzések, tapasztalatok, kérdések sora tört fel benne. Cordy egy pár percig tűrte a csöndet, de aztán elvesztette a türelmét és erélyesen rászólt útitársára.

- Wesley, emlékszel még rám? Én még mindig itt vagyok… Cordelia. Tudod, Cordelia Chase…?

- Mi? Tessék? Jaj, kérlek, ne haragudj, csak gondolkoztam… - válaszolt Wes szórakozottan.

„Hát persze… lehetetlen egy fickó… mindig gondolkozik valamin.”

- Megtudhatnák végre valamit, vagy továbbra is játszanom kell a jól nevelt „levegő vagyok” szerepet? Mert, hogy őszinte legyek már nagyon unom!

- A Figyelők annyi szünet után, végre ismét adtak egy megbízást. Ezért jöttünk ide. De most nem ez a lényeg. Azzal a fickóval azért kellet találkoznom, mert átadtam neki az ügyet. És tudod nem tanácsos, ha a főnököm idő előtt, szóval…

- Persze. Nem lenne boldog, ha megtudná, hogy lepasszoltad a munkát… - hadarta Cordy, majd gyorsan témát váltott-…megtudhatnám, mi van azokban a papírokban?

- Valami hasonló. – Wesley jókedvűen Cordy-ra mosolygott, aztán hirtelen elkomorult az arca. – Most sokkal fontosabb dolgunk van… a papírokról pedig csak annyit, hogy egy lista, az olyan démonokról, melyek az álmainkon keresztül férkőznek közel hozzánk.

- Szóval megint ott vagyunk, mint általában… démonokra vadászunk. Bár ez a te specialitásod… - utalt Cordy első Los Angeles-i találkozásuk emlékére. – Te, várj csak! Jól hallottam, hogy azt mondtad, hogy dolgunk?

- Igen Cordelia, jól hallottad. És kérlek, ne haragudj, hogy ilyen hálátlan szerep jutott neked, de ezen át kellett esnünk. Ez a másik dolog most nagyon fontos… sürgősen meg kell találnunk a megoldást…

- Nem probléma Wes. Már megszoktam, hogy mindig mindent egymagatok akartok megcsinálni… ez, amolyan tipikus férfi tulajdonság. Együtt vagyunk már egy jó pár éve, úgyhogy hozzászoktam… milyen másik dolog? Csak nem az…?

- De igen, ez az ügy, az álmaimmal kapcsolatos. Vagy nem is tudom, inkább látomásoknak nevezném őket…

- Látomásoknak…? – kezdte felháborodva Cordelia, mikor az Erők tényleg küldtek neki egy látomást. Wesley gyorsan leparkolt az út szélén és próbálta csillapítani Cordy-t. A lány fejéhez kapott, a látomás mindig erős fájdalmakat okozott neki. Jobbra-balra dobálta magát, s ha Wes nem fogja le, akkor beveri a fejét az ablakba. Cordy kétségbeesetten próbálta elfojtani, hogy ordítson a fájdalomtól, de ez a vízió erősebb volt a szokásosnál. Aztán minden olyan hirtelen múlt el, mint, ahogy jött. Cordelia elernyedt az ülésben, légzése újra normális volt. Lassan kinyitotta a szemét, elcsigázva nézett Wes-re. Ez a nézés más volt, mint máskor. Látszott, hogy Cordy megrémült, ami Wesley-t is megijesztette.

- Még hogy vízióid vannak Wes! Ezt nevezem én víziónak, nem a rémálmokat, amik téged gyötörnek…

- Mit láttál Cordy? Látom, hogy valami nagyon komoly dologról van szó…

- Három embert, egy romos templom, vagy épület közelében. Talán férfiak voltak…az egyik, mintha te lettél volna… és az…haldoklott. Ez olyan borzalmas volt… veszélyben vagy Wes… érzem, hogy veszélyben vagy… még ha nem is vagyok benne biztos, de érzem… vigyáznod… vigyáznunk kell…

- Három embert? Ez biztos?! És az egyik… az egyik én lettem volna?

- Teljesen, az Erők most szinte, csak ezt engedték látni. Máskor mindig pontosabbak a víziók, de most csak ennyit láttam! Én aggódom Wesley… eddig sem voltam nyugodt, de most már komolyan félek... mi van, ha valaki vadászik ránk, csak nem tudunk róla? Mi van, ha itt van a közelben és megpróbál megölni minket? És ha… - egyre fokozódó pánik lett úrrá Cordelia-n, ilyenkor nehéz volt megnyugtatni.

- Elég Cordy. Csillapodj! Nyugodj meg, kérlek…

- És, ha egy, eddig ismeretlen ellenséged követ minket? Vagy egy szuper erős démon… lehet, hogy a három alak, te, én és a démon… te jó ég, veszélyben vagyunk… meg fogunk halni… én még nem akarok ilyen fiatalon meghalni…

- Fejezd be Cordy! Nem fogunk meghalni! Megígérem neked! Hallod? – mondta Wes magabiztosan.

- De a vízió, Wes… - próbálkozott bátortalanul ismét Cordelia, de a fiú mintha tudomást sem vett volna a látomásról, és arról a tényről, hogy az élete veszélyben foroghat.

- Megígérem, hogy nem lesz semmi baj, Cordy. Aki téged bántani akar, annak előbb velem kell szembenéznie és legyőznie…

„Rendkívül megnyugtató…” ironizált magában Cordy, de hangosan csak ennyit mondott:

- Becsületszó?

- Csak ne aggódj, megoldjuk a dolgot. Wesley-Wyndham Pryce a démonvadász szolgálatodra… - mondta Wes viccesen-komolyan, majd rövid szünet után témát váltott - …jobban vagy?

- Igen - Wes mulatságos arckifejezése önkéntelen mosolyt csalt Cordelia arcára, ám azután elkomorult a tekintete. – És az álmaid… - Wesley beindította a motort és visszakanyarodott az útra.

- Én is ugyanezt látom. Három embert. Férfiakat. És egy hangot hallok, ami ikrekről és valami sátánfajzatról beszél… de nem tudom, hogy mi ez az egész! Először csak az én álmaimban jelenik meg, ami még önmagában nem adna okot aggodalomra, mert ugye az én álmaim nem jelentenek semmit; de, hogy az Erők vízióban is elküldik Neked… ez már nagyon komoly dolog. – szólalt meg Wes.

- És nem találnál megoldást a könyveidben? Akkor végre visszamehetnénk Los Angeles-be, és nem rémítenél halálra, minden egyes alkalommal, amikor egy autóba ülök veled… mint, például most is.

- Biztos, hogy találnék, de nem vesztegethetjük az időt! Amikor a Figyelők idehívtak, még ez az egész jelentéktelennek tűnt, de egy idő óta, minden sokkal komolyabbra fordult, különösen, mióta volt az, a borzalmasan élethű álmom... Ezért adtam át a megbízást, annak a másik Figyelőnek, amit normális körülmények közt nem tettem volna meg, mivel már nagyon hosszú ideje vártam, hogy végre újra adjanak valami munkát.

- És most ezért megyünk… pontosan kihez is?

- Coventry-be. Egy másik Figyelőhöz…

- És ennek a Figyelőnek netalántán neve is van? Feltételezem, hogy nem Figyelő a neve… jaj Wes, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled! Most már én is nyakig benne vagyok az ügyben, az Erők is hivatalossá tették a megbízást, úgyhogy ki vele!

- Rupert Giles-hoz.

- Ez remek! Látod, nem is volt olyan nehéz… - ironizált Cordy. – Már jó rég nem találkoztunk…kíváncsi vagyok, hogy mi van vele. Képzeld el, egyszer, amikor verekedni tanította Buffy-t… - Cordelia nosztalgiázni kezdett - … és úgy megütötte szegény Giles-t, hogy végigrepült a folyosón…

5 perccel később: Wesley békésen tűrte, és hallgatta Cordy beszámolóját a kalandjaikról. Olyan részletes volt az előadás, hogy még azt is meg tudta, hogy milyen ruhát és körömlakkot viselt Cordelia, mikor először találkozott Buffy-val, és milyen nyakkendőt viselt Giles, amikor a könyvtárban rájuk támadtak a vámpírok, sőt még azt is, hogy hány fiúval randevúzott az elmúlt 5 év során… hosszú volt a lista.

Wes-nek úgy tűnt, mintha az elmúlt percekben Cordelia nem is vett volna levegőt. Vezetés közben végig az őket körülvevő, zöld, füves, fás angol tájat nézte, s fél füllel hallgatta Cordy-t. Néha bólogatott, hogy úgy tűnjön, mintha feszülten figyelne, de igazából csak egy folyamatos duruzsolásnak tűnt az egész, kevés dolgot fogott fel belőle. De legalább ezalatt az idő alatt sem a feltételezett üldözőiktől való félelméről beszélt. Hirtelen csönd lett és Cordy Wes-hez fordult.

- Figyelsz te rám egyáltalán Wesley?!

- Persze. – hangzott a nem túl meggyőző válasz.

- Akkor mit mondtam az előbb?

- Az anyádról meséltél éppen. – felelte magabiztosan Wesley.

- Igen, és mit meséltem? – tesztelte tovább Wes-t Cordy.

- Hogy összejött a volt barátoddal Xander Harris-el…

- Ezt most komolyan gondoltad Wes? Hallottad egyáltalán, hogy mit mondtál? – hüledezett Cordelia.

Wesley kérdő tekintettel nézett Cordelia-ra, aki rendkívül dühösen nézett rá vissza.

- Mondtam már, hogy jól áll neked, ha dühös vagy? – hárított Wes.

- Nekem te ne udvarolj Wesley! Elvárnám tőled, hogy ha hozzád beszélek akkor rám figyelj! Ugyanis nem az anyámról beszéltem, hanem Anyanka-ról, a bosszúálló démonról… ő jött össze Xander-el…

- Így már mindjárt más… de ennek mi köze van Rupert Giles-hoz? - Wes elfojtott egy mosolyt, mire Cordy sértődötten elfordult tőle.

Hosszú csönd következett, Cordelia láthatólag nagyon megsértődött és úgy tűnt, hogy némasági fogadalmat tett. Wes már épp azt tervezte, hogy talán hazalátogat a családi birtokra, ha ez az egész ügy véget ér, mikor a lány hirtelen megszólalt.

- És miért pont hozzá megyünk? – kérdezte Cordy, unott hangon.

- Mert neki is legalább akkora könyvtára van mint nekem, és az övé most könnyebben elérhető.

- Wesley, te javíthatatlan vagy! – sóhajtott lemondóan Cordy, úgy tűnt feladja a hosszú hallgatást.

- A jelen esetben ő az egyetlen személy, akinek a segítségére támaszkodhatok… - Cordelia itt szúrós pillantást vetett Wes-re - … persze rajtad kívül. Hatalmas szaktudással és tapasztalattal rendelkezik, nem is beszélve a lexikális tudásáról… tudod, nagyon tisztelem őt…

- Mikor először találkoztatok és együtt dolgoztunk egy ideig, én még másmilyennek láttam a helyzetet…

- Akkor még te is nagyon más voltál… jaj, ne nézz már így rám! Te is és én is fiatalok voltunk, tapasztalatlanak és felelőtlenek…

- Csak a magad nevében beszélj! – figyelmeztette Cordy erélyesen útitársát.

- Rendben, ha így jobban esik… akkor még kezdő voltam. Nem tudtam, hogy kivel is állok szemben valójában… de miután kirúgtak a Figyelőktől, hidd el volt elég időm elgondolkozni a dolgokon. Rengeteget olvastam, igyekeztem minél többet megtudni róla…

„Üdvözöllek a klubban. Már látom is a reklámot: Ön szeret olvasni? Éjjel-nappal a könyveit bújja? Akkor önnek köztünk a helye! Isten hozta a Wesley & Giles könyvmolyok társaságában! Tagsági nincs, a belépés ingyenes. Feltétel? Csak egy: olvasni, míg ki nem esik a kezéből a könyv.” – ironizált Cordy.

- És akkor rájöttem, hogy… - Wes hangja egy pillanatra elcsuklott, s ezt Cordy azonnal kihasználta. Elhatározta, hogy most „visszafizeti” a kölcsönt Wesley-nek. Kamatostul.

- Hibáztál. – Cordelia tekintet és lelkiismeret-furdalás nélkül belegázolt Wes férfiúi büszkeségébe. Mivel Wesley-nek amúgy is alacsonyabb volt a tűrésküszöbe a lelki dolgokban, igencsak megorrolt Cordy-ra.

- Na, de Cordelia! Nem ezt vártam tőled ennyi idő után… pont te viselkedsz így velem, akkor mit várjak az ellenségeimtől? – fordult Wes felháborodva a lány felé.

- Köszönöm a bókot Wesley… - ironizált Cordy - … de valld be, hogy te is ezt akartad mondani, csak túl büszke vagy, ahhoz, hogy kimond! Ti férfiak, mind ilyenek vagytok…

- Már megbocsáss Cordy, de te vágtál közbe és nem hagytad, hogy befejezzem a mondatot! Különben… - Wesley már kiabált Cordelia-val, de hirtelen elhallgatott.

„Egy hülye voltál Wesley! Nem igaz? Dehogynem… talán, ha jobb Figyelő lettél volna, most én is jó kislány lennék… Te hiszel a sorsban? Én nem... Talán minden másképp alakult volna, ha te kapod Buffy-t és Giles pedig engem? Akkor talán ő lenne itt a helyedben? Nem! És tudod miért? Mert neked ez a végzeted! S talán ez az utolsó lehetőség, hogy megszabaduljunk egymástól… mindent csak magadnak köszönhetsz Wesley… ” – felderengtek előtte Faith kegyetlenül őszinte szavai, és a kínzás, amit a hibái miatt kellett átélnie. Egyszer már megkapta, hogy milyen rossz Figyelő volt, egy tehetségtelen senki. Ez épp eléggé fájt neki anélkül is, hogy Cordy újra tudatosította benne a dolgot. Az egész életét végigkísérte. Nem múlt el úgy perc, hogy ne gondolt volna rá.

- Igen?

- …

- Valld be, hogy igazam van! - hergelte tovább a fiút Cordy. Nem tudta, hogy milyen érzékeny pontra tapintott. Ő nem élte át mindazt, amit Wesley, és nem tudta, hogy milyen mély sebek voltak a fiú lelkében.

Wes pár másodpercig morgott valamit, majd dühösen a kormányra csapott. Cordelia győzelemnek könyvelte el ezt a mozdulatot és a hallgatást, kihúzta magát és diadalittasan nézte Wesley-t, aki viszont az ablakon figyelt mereven kifelé. Ezután egy jó darabig nem is szólt Cordy-hoz. A lány meg mert volna esküdni, hogy néhány könnycseppet látott végiggördülni Wesley arcán.

Tíz perc elteltével egy erdőbe értek, ahol Wes hirtelen a fékre lépett, és csikorgó kerekkel megállt az út szélén. Mögötte több autó is dudált, és dühösen kiabált neki, de ő nem törődött vele. Cordelia majdnem beverte a fejét a műszerfalba, csak a biztonsági öv állította meg. Wesley lefékezett és leállította a motort. A Northampton-hoz közeli, erdőn áthaladó út mentén álltak le. Nappal volt, az erdő mégis éjszakai sötétségbe burkolózott. Kísértetéjes volt. A fák sűrűn voltak egymás mellett, mintha egy szilárd falat alkotnának.

- Atyaúristen! Mi volt ez Wes? Te elhatároztad, hogy ma mindenáron megölsz minket?! Megígérted, hogy nem csinálsz ilyet többet! Már kezd nagyon elegem… - Cordy azt gondolta, hogy ez egy amolyan sajátos bosszúhadjárat Wesley-módra, de hamar kiderült, hogy semmi ilyenről nem volt szó.

- Cordy…

- Mi az Wes? Mi ütött beléd? - Wes Cordy felé nézett, de a lány nem vette észre, hogy nem őt figyeli, hanem a mellette levő ablakon kémlel kifelé. – Lennél szíves válaszolni, ha hozzád szólók?!

Mikor Cordelia észrevette, hogy merre néz Wesley ő is odafordult. Azt hitte, hogy valami vérfagyasztóan borzalmas, és ronda démonnal fog szembesülni, de nem látott semmit.

- Mit látsz? – kíváncsiskodott Cordelia, miközben a szemét meresztgette. Ő ugyanis nem látott mást, mint a sok fát, amik szépen, szabályos sorban sorakoztak egymás mellett.

- Észrevetted?

- Mit Wesley?

- Hogy mennyire sötét van…

- Hát persze, hogy sötét van! Ez egy erdő! – felelt felháborodva Cordelia, nem sejtve, hogy Wes-nek igaza volt. Azt hitte, hogy a bolondját járatja vele.

- De ez nem természetes… - szólalt meg Wes szinte suttogva, majd becsukta a szemét, és ismét meghallotta az álmaiban szereplő hangot.

- Elkezdődött. A sötétség lassan elborít mindent. Az emberiség órái meg vannak számlálva… hamarosan kezdetét veszi a Próba, az emberek utolsó menekülési lehetősége a biztos pusztulástól…

- Sietnünk kell! Minél hamarabb oda kell érnünk Giles-hoz! – mondta Wes és beindította a motort, majd visszakanyarodott az útra. Hangjában az idegesség és a félelem keveredett.

- Hát persze, ha te mondod… - Cordelia egy szót sem értett az egész jelenetből, bár sejtette, hogy Wes megint látott vagy hallott valamit, amit ő nem.

Az út hátralévő része többnyire csendben telt, nem nagyon szóltak egymáshoz. Cordy Wesley viselkedésén és az álmain gondolkodott, míg Wes a hallottakról és a történtekről elmélkedett.

***Coventry: Giles háza, esti órák***

Giles ősi szövegeket halmozott maga elé az asztalra, gondosan megvizsgálta mindegyiket, beleolvasott a szövegekbe, és eltöprengett azon, hogy vajon mit jelenthetnek. Egész nap ez a tevékenység kötötte le, arca elcsigázott, ám elszánt volt. Az sem rendítette meg, hogy még csak utalást sem talált a Próbával kapcsolatban. Kezébe vett egy könyvet, felállt az íróasztaltól, és a teraszra nyíló ajtó felé sétált. Úgy gondolta, hogy egy kis friss levegő megteszi majd a hatását, és újra összpontosítja a figyelmét, így észreveheti azokat a dolgokat, amik felett, az egyre elhatalmasodó fáradtsága miatt, talán elsiklott. Egy fából faragott pad állt a teraszon, attól jobbra az ajtó, balra pedig a kerti grillkészlet darabjai voltak. Giles leült és körbe szemlélt a tájon. Dombok, lankás völgyek tárultak a szeme elé, ezt a képet csak néha törte meg, egy-egy távoli ház világító fénye. Ez volt az, amit annyira szeretett Angliában: a csendet és a nyugalmat. Tekintetét elfordította a tájról, és ismét a könyv fölé hajolt. A friss, csípős levegő, azonban pont az ellenkező hatást váltotta ki, mint amire Giles számított. Pár perc múlva szeme elnehezült és minél inkább erőlködött, hogy nyitva tartsa, annál nehezebben sikerült. Hamarosan elaludt.

***Coventry: romos ház, esti órák***

A kivágódó pinceajtó csattanása óriási robajt keltett a házban. A hatalmas kőfalak többször is visszaverték és felerősítették hangot, ami egy véletlenül jelenlévő külső szemlélőben olyan érzetet kelthetett volna, mintha épp az egyik emelet szakadna le. A falépcsők minden egyes lépésnél vészesen recsegtek, mintha azonnal szét akarnának esni. A sötétből hamarosan előbukkant a ház ideiglenes-új lakója. A Hold erős fénye bevilágított a hall kitört ablakán, szinte nappali fényességet teremtve. Hamarosan kirajzolódott a férfi alakja: magas volt, erős testfelépítésű, és mellesleg… vámpír. Egyéni hajszínéről, stílusáról és sajátos, mégis roppant jó ízléssel kialakított öltözékéről, bárki, aki csak egy kicsit is ismerte az éjszaka, eme sötét teremtményeit és jártas volt a témában, azonnal meg tudta állapítani, hogy ki rejtőzködött ebben a házban.

Spike.

És, hogy mit keresett pont itt? Mi volt az, az ok, ami idehozta őt?

Furcsa álmai voltak, amik rendkívül életszerűnek, valóságosnak tűntek. És hangokat hallott. Eleinte azt gondolta, hogy a chip mellékhatása, de hamar kiderült, hogy ahhoz túl összefüggőek és egymáshoz kapcsolódóak voltak, hogy pusztán a véletlen műve legyen. Elkezdett kutatni a megoldás, vagy valami gyógymód után, ami megszabadíthatja őt a lidérces álmoktól. Sok helyen járt, számos tanácsot kapott, de egyik sem bizonyult hatásosnak. Senki nem talált magyarázatot rá, hogy miért álmodik egy vámpír, ebből egyenesen következett, hogy segíteni sem tudtak. A vámpírok ugyanis nem szoktak álmodni. A hír nagy felbolydulást keltett a démontársadalomban. Ez legalább akkora szenzációnak bizonyult, mint az embereknél, valami új, szenzációs felfedezés. Mindenki látni akarta a vámpírt, aki álmokat lát, Spike nem győzött rejtőzködni előlük. Rendkívüli módon dühítette a dolog, hogy nem volt egy nyugodt perce sem. Úton-útfélen különböző démonokba botlott, akikkel, esküdni mert rá, hogy soha életében nem találkozott, ők viszont nagyon is jól ismerték őt. Nem tudta lerázni őket. Mindenki tanácsokat osztogatott és mindenki jobban vélte tudni a dolgait, mint ő. Még vadászni sem tudott, az állandó „hódolók” miatt. Az egyik éjszaka, hűséges informátora új hírekkel, démonok társasága nélkül érkezett meg Spike búvóhelyére, ami ritka dolognak számított abban az időszakban. Néha ugyanis előfordult, hogy még itt sem hagyták őt békén. Hosszas kutatás után a sötét körökben forgó informátor kiderítette, hogy van egy könyv melyet a boszorkányok készítettek még évszázadokkal korábban (Tezcatlipoca), s ez lehet a megoldás Spike számára. Ugyanis ebben az irományban még a legkülönösebb jelenségekre is volt magyarázat és megoldás. Volt azonban egy komoly akadály: a könyvből 1 példány készült. Az utolsó ismert tulajdonosa Willow Rosenberg volt, de az informátor azt is kiderítette, hogy most Rupert Giles birtokában van, aki viszont Angliában tartózkodik. Spike-nak se kellett több, maga mögött hagyta az idegesítő démon-csoportokat, és meg sem állt Angliáig.

***Visszaemlékezés: Spike álma***

Bolyongott egy helyen, amit nem ismert, és nem is akart megismerni. Talán egy földalatti járat lehet vagy egy szörny rejtett odúja – egy sötét, elfeledett hely, amit átjár a nyirkosság és pusztulás. Körültekintően és zavarodottan hatolt át a homályon, próbált rájönni, hogy hol van, és hogyan tudna innen kijutni. És bár a valahol mélyen tudta, hogy csak álmodik – álmodnia kellett –, az agyában valami arra figyelmeztette, hogy ez a hely túlságosan is valóságos és rettentően közeli. Képek rohanták meg, majd nyomban el is tűntek, csak egészen halvány emlékfoszlányok maradtak belőlük. Látta, hogy gyertyalángok imbolyognak egy mélyvörös tócsa fölött… ujjak markolásznak valamit a tűz fényében… gyülekeznek a démonok… ezüstösen megcsillan egy kereszt. Ördögi nevetés visszhangzott az omladozó sírkövek között – arctalan alakok vették körül. Nagyon-nagyon messziről érezte, hogy hánykolódik a hideg kövön és viaskodik, ahogy az álom egyre mélyebbre húzza a bűvöletébe. Egyszer csak váratlanul kiemelkedett mögötte egy árnyék, aljas és gonosz, fekete, mint a halál és a fejében meg az ereiben hallotta a hangját:

- Óriási kihívás vár rád… részt kell venned a Próbán… kövesd az Ikrek utasításait… ne próbálj megfutamodni, különben elpusztítalak… mint a rák…beléd bújok és belülről fallak fel… lassan és fájdalmasan…

Spike hirtelen felébredt. Mégis úgy érezte, hogy a rémálom folytatódik, a veszély még múlt el. Felült a kőkoporsó tetején. Most már ébren volt, és biztonságban. A saját kriptájában, a valóságban… sóhajtott egyet, és a rémálom utolsó maradványait is kitessékelte a gondolataiból, majd felkelt, hogy szembenézzen egy új nappal. Ez az ügy, azonban ezzel még nem ért véget.

Ezen a sötét gonosz helyen, amelyek az álmaiban szerepeltek, ezen a titkos rejtekhelyen, ahol még az imbolygó gyertyaláng sem tudott áthatolni a sötétségen, mindig éjszaka honolt. Árnyak kúsztak a nyirkos, omladozó falak mentén, beszivárogtak a sarkokba és a repedésekbe, átsiklottak a törött szobrok üres, kifejezéstelen arcain. Az emberi alakok is szobrokra hasonlítottak, ahogy körülötte álltak – furcsán, lélektelenül, a halálra és pusztulásra emlékeztetve. És az, a titokzatos, férfitól származó ördögi hang egyre erősödött, majd gyengült… erősödött, majd gyengült… visszhangja végighullámzott az egész helyiségen… a felvillanó gyertyalángok megvilágították a Spike körül heverő komor romokat – egy réges-rég föld alá temetett templom romjait. Kidőlt oszlopok, rogyadozó boltívek és leomlott kövek mindenütt a teremben. A csillogó vörös vértócsa sűrűn befedte az egykori oltárt. Csend töltötte be a termet, megremegtetve minden árnyékot és minden szívverést… Spike-on olyan érzés kerekedett felül, amiről azt gondolta, hogy már rég elfeledte. A félelem.

***Ismét a házban***

Ez az érzés volt, ami elhozta őt ebbe a városba. Nagyon reménykedett benne, hogy az informátora igazat mondott és tényleg megtalálja a keresett könyvet.

Meg kellett találnia.

Írta: Sparky gordon@freestart.hu

Köszönjük neki!